Keress egy helyet magadnak a Nap alatt, avagy hol van az a telek, amire felépíthetném álmaim házát.
Kicsit hosszúra nyúlt a cím, de sokkal rövidebb, mint az az idő, amit érdemes egy valóban jó telek fellelésére fordítani. Nézzük meg, mi is számít jónak. Itt is fontos szempont, hogy ne ugorjunk bele az első lehetséges üzletbe, nézzünk szét alaposan, mérlegeljünk, vegyük fontolóra előnyeit és hátrányait.
Először is nézzük meg milyen a telek fekvése. Általánosságban nem lehet jó tanácsot adni, de néhány szempontot azért nem áll figyelmen kívül hagyni. Nagyon sok bosszúságtól kímélhetjük meg magunk, ha körültekintők vagyunk, a gyanúsan olcsó telkekkel mindig van valami bibi, úgyhogy legyünk résen. Az egyik barátom példának okáért mindenáron vízparti telket szeretett volna magának, és csodák csodájára rá is lelt egy kedvező ajánlatra a Római parton. A telek megfelelően nagy volt, ráadásul összközműves, a Dunaillat megmámorosította és belevágott. Azóta eltelt húsz év, és ötször lett belőle öntöttürge, és mivel ártérnek minősül a hely, így nincs olyan biztosító, akivel árvízkárra lehetne e helyen bármilyen biztosítást kötni. Bármilyen szép is a kilátás, nem szívesen kelnék minden reggel azzal, mint Pelikán József a Tanúban, hogy mennyi az aktuális vízállás. Sajnos hazánk területének, csaknem negyede árvízveszélyes terület, az utóbbi években még ott is volt, ahol máskor évtizedekig nem, szóval érdemes odafigyelni erre a körülményre, ha nem akarjuk teljes vagyonunk négy-ötévente elveszteni. Persze a hegyvidékek sem jobbak ebből a szempontból a Deákné vásznánál, néha egy megáradt hegyi patak is tud hihetetlen rombolást véghezvinni néhány perc alatt, szóval, ha tehetném ilyen helyre csak végső esetben tennék házakat. Ha bizonytalanok vagyunk a kérdésben, legjobb, ha befáradunk a helyi biztosító kirendeltséghez, és megkérdezzük, hogy kötnek-e azon a helyen teljes körű épületbiztosítást. Ha az ügynök elkezd szabadkozni, meg mellébeszélni, akkor legyünk gyanakvóak, és konkrétan kérdezzünk rá például az árvízkárra. Ha nem kötnek rá, már meneküljünk is, úgysem lesz olyan szerencsénk, hogy megússzuk szárazon.
Erdő szélén nem jó lakni! Mondom én, de biztosan sokan vannak, akik erre rácáfolnak. Tény, hogy az erdei levegő felfrissít, az ózon szinte megmámorosít, bociszemű őzikék keresik öreg nénjüket, az egésznek van valami ősi fílingje, a természet lágy öle, meg a favágó feleségéé. Ámbár ezt a fílinget nagyban rontja, hogy biztonságtechnikai szempontból ez a legrosszabb, mit választhatunk. Fel lehetünk készülve, hogy nemcsak az erdő négylábúi fogják végigcserkelni a kertünket, hanem a kétlábúi is, és itt nem a csicsergő madárkákra gondolok. Persze, tudom én, hogy a világ egyik legszebb dolga a Tadzs Mahal és dugás után madárcsicsergésre ébredni, de az meglehetősen bosszantó, ha a kertikapát hetente lopják el, amit jó esetben féláron visszavásárolhatsz a helyi használtcikkboltban. No, ha most azt hiszed, hogy tudsz olyan biztonsági rendszert telepíteni házad köré, amely áthatolhatatlan, valószínűleg tévedsz, a betörők mindig egy lépéssel előtted fognak járni. Ha meg magas kőfallal erődöt építesz, melynek tetején kettős szögesdrót feszül ipari kamerákkal, akkor meg mi a fenének költöztél az erdő mellé, ha nem látsz, nem élvezel belőle semmit. Menj inkább hétvégén kirándulni, az sokkal olcsóbb és egészségesebb. Egy barátom ilyen helyen örökölt egy házacskát, leginkább hétvégi laknak használják, de legszívesebben megválnának tőle, mert unják, hogy mindent, még az utolsó kanalat is magukkal kell cipelniük, a házban semmit se hagyhatnak, mert azonnal eltűnik. Néhány éve az elavult palatetőt cserélték ki betoncserépre, úgy hatszázezret költöttek a házra. Egy pénteki napon a hétvégi pihenés várható örömeire várva meglepetten látták, hogy a tető szőröstől bőröstől eltűnt, persze a szomszédok nem láttak, nem hallottak semmit. Azt mondták nagy szél volt szerdán, lehet, hogy még most is ott száll valahol egy hurrikán tetején a Cserhát lágy lankái közt.
Másik apró történetem egy orvosházaspárról szól, akik nem építkezni akartak, csak egy házacskát a budai dombok közt, jó levegővel szép kilátással a városra, megfelelő közlekedéssel, de mégis csendes helyen. Évekig kerestek egyet, míg meg is találták a Szemlő-hegyen. Minden álmuk vált valóra, amikor kifizették a cirka kilencvenkétmilliós vételárat. Bár én, mint felkért szakértő kézzel-lábbal tiltakoztam, de az asszonyka annyira beleszerelmesedett a helybe, hogy félrerakta minden józan eszét, s a férjeurát is rábeszélte a vételre. Az épület ezer sebből vérzett, mint később kiderült, amiről még később majd mesélek, jelen fejezetünkben a lényegi pont az, hogy a telek alatt a szemlőhegyi barlang egyik járata húzódik, s, mint ilyen a felette való bármíly építkezéshez ezer más engedély, szakvélemény, helyszíni szemle stb. szükségeltetik, ami ugye nem kell mondani, pénz, idő és energiaigényes foglalatosság, ráadásul a rengeteg előírás gúzsba köti a tervező és az építtető kezét rendesen. A ház, mint az sajnos az első átalakítási kísérletnél kiderült, teljesen alkalmatlan emberi tartózkodásra, mi több szerkezetében nemcsak elavult, hanem egyenesen életveszélyes megoldásokat tartalmazott, gyakorlatilag romnak minősíthető. Most a házaspár ott áll, egy halom adóssággal évek óta szinte fedél nélkül, egy méregdrága telekkel igen kevés eséllyel egy normális igényeik szerinti házra.
Persze ne gondold kedves olvasóm, hogy ezzel kimerült a sor, és hülye helyre csak magánember tud építkezni. A kollektív tudat is tud ostoba szűklátókörű lenni, mint annak a helynek kiválasztásában résztvevő befektetési társaság, akik, szintén a Római parton vertek tanyát.
A Pók utca mellett csendesen csordogál az Aranyhegyi patak, ami mellett egykoron, alig száz méterre, mielőtt a patak vize végleg a Dunának szintjét emelné (jó-jó, kis költői túlzással) volt valaha egy remek strand, aminek helyére lakóparkot építettek a huszonegyedik század hajnalán szorgos kezek. A Pók utca túloldalán vasúti töltés emelkedik, mely az Északi összekötő vasúti hídra vezet, ami egyébként lassan műemlék jelleget ölt. Nos, a főváros, már több mint tíz éve komplett tervekkel bír, hogy ezen híd mellé egy közúti hidat és épít, a jelenlegi észak-budai rettenetes forgalom enyhítésére, hasonlóképp a Lágymányi hídhoz. Egyelőre pénzhiány gátolta a terveket, de nagyösszegben fogadni mernék, hogy egy évtizeden belül kerítenek rá forrást. Ekkor az eleddig csendesnek tűnő környék egyszeriben maga lesz a pokol, nemcsak az építkezés zaja miatt, hanem amiatt is, hogy a tervezett felvezető út kétszer három sávja, pont a frissen épített lakópark tövében fog elhaladni. Fantáziájukra bízom, milyen az, amikor egy ezres kétütemű motorbicikli csutkagázon húz át az ablakuktól tíz-tizenöt méterre egy csendesnek ígérkező nyári éjszakán.
Van még néhány szempont, amit a telek kiválasztásánál jó, ha figyelembe veszünk. Ilyen például a közművek. Akinek ez túl talányos és fogalma sincs mik ezek, azoknak röviden felsorolnám. Víz, villany, csatornázás, vezetékes gáz, telefon, és mai napság már internet, valamint a vezetékes sör, de ez utóbbi hiánya senkit se riasszon el a vásárlástól. Nem tudom igaz-e, vagy csak városi legenda, de állítólag München egyik lakótelepén, amit a bajor sörgyárak saját dolgozóinak épített, állítólag létezik ez a fajta szolgáltatás. Szóval, ebből feltétlen fontos a víz és a villany, ezek nélkül modern épület nincs, esetleg egy amish szektát tudok elképzelni ezen szolgáltatások nélkül, de gyanítom hazánkban kevesen vannak, mint sivatagban a hóvirág. Persze nem is oly régen még volt a tanyavilágban ahol mellőzték a modern kor eme vívmányait, de manapság enyhe nosztalgiával mosolyognak már öregapáink is a gémeskút és petróleumlámpa gondolatára. Hallottam valahol, hogy ez a nosztalgia van ahol újra manifesztálódik, puritán emberek ismét felfedezik nagyapáink életmódját, nádfedeles vályogházakat építenek pottyantós rötyivel a semmi közepén, hogy aztán gyermekeik zsigerből utálják meg őket tizennégy éves korukra. Szép dolog is őseink kultúrája.
Én a hegytetőn fogok építkezni! – kiáltott fel egy szép napon egyik ismerősünk, úgy harminc évvel ezelőtt, s lőn, igazán szép kis házat rittyentett a település legmagasabb pontján, igaz nem a dombocska csúcsán, ott ugyanis ez csaknem lehetetlen volt. Így is a gyönyörű volt a hely, barátunk szívós munkával és a Trabantjával cipelte fel az összes építőanyagot, naponta többször fordult az esőben sáros dagonyává változó úton, ahol ilyenkor egy négykerékhajtású modern terepjáró se tudna öt méternél többet megtenni. Húsz évig könyörgött az elöljáróságon, egy szilárd burkolatú útért, és láss csodát, mire felkúszott mellé a falu többi háza, lett út. Aztán jöttek más építkezők, kiknek ennek az útnak megléte olyan volt mint légynek a légypapír, már nem Trabanttal, hanem Kamazzal szállították a cuccost, nem gyalogos földmunkások ásták a pincealapot, hanem hatalmas munkagépek. Másfél év alatt tönkrement az út. Most nemcsak sáros, de gödrös is, tele hihetetlen méretű tankcsapdával. Barátunk, ki nem tud Pajerot venni, így adta az Isten, most hatvanhat felé kénytelen gyalog járni a faluközpontig ahol a templom, a vegyesbolt és a kocsma van, mert a Trabantját felváltó Suzuki képtelen felmenni a hegyre. De a ház gyönyörű.
